Makótól Makóig (Jeruzsálemen és Oxfordon keresztül)

Vermes Géza az utcánkban született, 1924-ben, pár házzal arrébb, mint a nagyapai házunk.

4 éves volt, mikor elköltöztek, világhírű tudós lett, külföldön, az Oxfordi egyetem emeritus professzora, most visszajött Makóra, átvenni a város elismerő érdemérmét, és előadást tartani : Makótól Makóig (Jeruzsálemen és Oxfordon keresztül)

Én már nagyon vártam! Évek óta. Amióta elolvastam A zsidó Jézusát...

Jó pár éve írtam is egy javaslatot az Önkormányzatnak a díszpolgársága érdekében. De akinek munkássága nem kötődik a városához, aki elkerül innen, az... nem lehet díszpolgár. (persze ez számomra felfoghatatlan) Most viszont, a tegnapi városnapon, megkapta -végre - a Makó városáért érdemérmet. Szerintem fordítva logikusabb lenne. Mindegy. Fő, hogy megtörtént a város és világhírű fia nagy találkozása, egymásba borulása. A kölcsönös hálaérzet. Mi meg élvezhettük a társaságát, a lényét, a gondolatait, a kedvességét, a kifinomultságát... kultúráját, európaiságát.

Felnyaláboltam a könyvespolc központi helyéről a több kötet Vermes Gézákat, s már 3-ra, ahogy hirdették, vittem lelkes izgalommal a könyvtárba. Mondtam, milyen sokat jelentettek nekem ezek a könyvek. Mert a zsidósághoz és Jézushoz kötődés egyidejűségét megoldották, a maguk egységében. Mosolygott. És "meleg üdvözlettel" írta be a Zsidó Jézusba a dedikálást. A "Jézus hiteles evangéliumát" meg lányom számára kértem dedikáltatni.(Nem tudott jönni, Szegeden van, a Sofi ösztöndijat elnyerők vacsorájára hivatalos.) Aztán megvettem még A passiót. (legyen már abból is egy hiteles!) S némi viszontagság után az előadás végén az önéletrajzát is, amit már a könyvtárból évekkel ezelőtt kiolvastam, de most meghozatta a könyvesbolt is: "Gondviselésszerű véletlenek".

Voltaképpen erről beszélt itt is.

Makóról nem igen maradt emléke, egy kép viszont megmaradt benne, s elmondásával mély nyomokat hagyott bennem is: anyja tartja a kezében az ablaknál, és nézi, ahogy apja sétál vissza a szerkesztőségbe , lassan gyalogolva a város közepe felé, hátul egyik kezével fogva a másikat. (Befelé ment a Szegedi utcán, tehát a mi házunk előtt is el kellett haladnia...)

Az idilli kép szomorú kicsengést kapott a későbbi eseményektől. Az eltávolodás és nem a visszatérés lett a végső kép. Bár katolizáltak a szülei (31-ben); elpusztították őket. Mikor látta, hogy nem térnek vissza, akkor határozta el, hogy elhagyja az országot. Belgium (teológia), Paris (a katolikus egyház és a zsidóság viszonyát javitandó folyóiratnál munka - de ekkor már nem tekintette magát katolikusnak, s mint "nem praktizáló zsidó" folytatta életét, melyet így foglal össze: "egyszerre vallásos és világi módon, hogy az nem más, mint gondviselésszerű véletlenek bámulatos sora."

Már a legelső Holt-tengeri tekercsek előkerülésekor tudta, hogy ennek fogja szentelni életét...

Ez tette világhírűvé.

Mégis az előadását egy nagyon személyes emlékkel zárja, s megint az édesapát idézi (aki nem mellesleg, szerkesztőként közölte József Attila első verseit - kivéve egy öngyilkosságot népszerűsítőt) s Makai Ödön révén távoli rokonságban is állt vele) - Egy verset olvas fel, amit apja írt, kisfiának ajánlva, 50 éves korában. Ahogy olvassa a verset, illetve bár ott a könyv a kezében, de főleg fejből mondja - egyre jobban beleremeg a hangja:

..."Tavaszi alkony. Csöndben üldögélek / És ráeszmélek, hogy a perc halad /S kicsiny fiam, míg én a múltnak élek /Szép, tarka pillangó után szalad // Kicsiny fiam, a tarka álomképet, / Apád se volt jobb, kergesd csak tovább, / S taposd csak, míg én a sorból kilépek / Elérhetetlen szépségek nyomát."...

Aztán volt még egy-két kérdés, majd újabb dedikálás, én meg csak ültem és néztem, mert örültem, hogy láttam ma, itt "fehérek közt egy európait".